Törökország több geopolitikai tényező számára kedvező alakulása, valamint a jelenlegi ankarai vezetés ambíciójának hatására megkerülhetetlen szereplővé vált Afrikában. A nyitás 1998-ban indult, ám Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök, majd államfő idején 2005-től pörgött fel igazán. A török „építkezés” a régi oszmán alapokra épült, így elsősorban a Vörös-tenger régióját célozta meg. Azóta azonban a török diplomácia és soft power túlnyúlt ezen a kereten, s mára alig akad olyan szeglete a fekete kontinensnek, ahol ne lennének jelen, ne lenne valamilyen kapcsolatuk és érdekeltségük. Alább áttekintjük, diplomáciai-gazdasági, illetve védelmi-hadipari szinten hova jutott és mit ért el Ankara Afrikában.
A török politika számára az ezredfordulóra nyilvánvalóvá vált, hogy a XXI. században Afrika egyre fontosabb szereplője lehet a globális gazdaságnak. Nemcsak azért, mert az 1960-as 10 százalék helyett 2050-re a Föld lakosságának 28 százalékát adja majd a kontinens, hanem azért is, mert Afrikában elképesztő nyersanyag-tartalékok voltak/vannak a mai napig érintetlenül – elég csak a szudáni olajkészletekre gondolni, amelyeknek egyes becslések szerint a 90 százaléka a mai napig kiaknázatlan. A nyitás előfutárának İsmail Cem török külügyminiszter 1998-ban publikált Akcióterv Afrikára című munkája tekinthető, ám 20 éve indult el igazán a kontinens „felfedezése”, miután az Erdogan-kormány Afrika évének nyilvánította 2005-öt.
Kinőni a hagyományos oszmán-Magreb kereteket
Azt megelőzően a török gazdasági és diplomáciai kapcsolatok szinte kizárólag az arabok lakta, muszlim Magreb-térségre – Egyiptom, Líbia, Tunézia, Algéria, Marokkó, illetve Szudán –, valamint a hidegháború idején – többek között a fehér hatalmi elit által létrehozott apartheid rendszere miatt is – különutasnak számító Dél-Afrikára korlátozódott. Noha e két súlypont továbbra is kiemelkedik a török kapcsolatépítésben, a számok mutatják, mekkora utat tett meg Törökország az elmúlt 20 évben Afrikában.
A kontinensen lévő török nagykövetségek száma 2002 és 2022 között csaknem megnégyszereződött – mára alig akad ország Afrikában, ahol ne lenne egy török diplomáciai vagy kereskedelmi kirendeltség. Maga Erdogan 31 afrikai országban tett eddig hivatalos látogatást kormány- és államfőként. A Törökország és Afrika közötti kétoldalú kereskedelem értéke 2003 és 2022 között nyolcszorosára nőtt – és immár meghaladja a 35 milliárd dollárt, miközben Ankara közvetlen befektetései átlépték a 7 milliárd dollárt. A Turkish Airlines török nemzeti légitársaság által üzemeltetett afrikai járatok száma és volumene 2005-től napjainkig mintegy 1140 százalékkal nőtt. A török védelmi ipar – ami az ezredfordulón még gyakorlatilag nem létezett – exportjának értéke 2015 és 2021 között 653,53 százalékkal emelkedett – amit alább külön részletezünk.
Ha ránézünk Afrika térképére, ma alig találni olyan országot, amelyiknek ne lenne valamilyen gazdasági megállapodása Törökországgal. Jelenleg a Zöld-foki Köztársasággal, Bissau-Guineával, a Közép-afrikai Köztársasággal, Eritreiával és Leshotóval nincs ilyen jellegű szerződése Ankarának. Ezzel szemben Marokkóval, Tunéziával, Egyiptommal, Szudánnal és Mauritiusszal szabadkereskedelmi megállapodásuk van, és ebben gondolkodik jelenleg Dél-Afrika is. Líbiával, Csáddal, Ghánával, a Kongói Demokratikus Köztársasággal, Kamerunnal, illetve Dzsibutival pedig már tárgyalási szakaszban vannak a szabadkereskedelmi megállapodások.
Ahogy korábban jeleztük, a kereskedelmi volumen súlypontja továbbra is a Magreb-, illetve az egykori oszmán érdekszférába tartozó Vörös-tenger térsége. A legutóbbi adatok szerint Törökország legnagyobb exportőrcélpontja több mint 4,5 milliárd dollárral Egyiptom, majd Marokkó (3,1 milliárd dollár), Líbia (2,85 milliárd dollár), Algéria (2 milliárd dollár), Dél-Afrika (1,71 milliárd dollár), illetve Tunézia (1,55 milliárd dollár). Őket követi Nigéria (769 millió dollár), Szenegál (637 millió dollár), Dzsibuti (512 millió dollár) és Szudán (447 millió dollár). A kereskedelmi mérleg minden esetben Törökország számára pozitív értéket mutat.
Ha az elmúlt évek volumenjeit nézzük, jól látszik, hogy a Száhel-övezet és a vörös-tengeri kijárat számára kulcsfontosságú Afrika szarva régiója, különösen Szomália felé nőtt az export és a török aktivitás. Az elmúlt 10 év viszonylatában Malival 140 százalékkal (összességében 107 millió dollárra), Burkina Fasóval 59 százalékkal (129 millió dollárra), Nigerrel 89 százalékkal (134,5 millió dollárra), Csáddal 47 százalékkal (68 millió dollárra), Szenegállal 108 százalékkal, Elefántcsontparttal 324 százalékkal (416,8 millió dollárra), DR Kongóval 154 százalékkal (95 millió dollárra), Dél-Szudánnal 1266 százalékkal (16 millió dollárra), míg Szomáliával 158 százalékkal (386,3 millió dollárra) nőtt az export. Igaz, ezek még mindig messze elmaradnak a nagyobb desztinációktól.
Ahogy a kontinensen más helyeken is, a törökök a Száhelben vagy épp Szudánban is keresik a különböző nyersanyag-, illetve bányakoncessziókat, amelyekkel elsősorban a hadiipari termelésük igényeit próbálják meg fedezni.
Dróndiplomácia
Törökország afrikai soft power terjeszkedésének kulcsfontosságú sarokpontjai a kétoldalú védelmi és katonai együttműködések, valamint a fegyverexport. Ankara térnyerését két tényező segíti: a mind több helyen, főleg a puccsok nyomán feltörő Nyugat-, illetve volt gyarmattartók, különösen Franciaország-ellenes hangulat, valamint a török hadipari cégek ár-érték arány szempontjából kedvezőbb eszközkínálata a nyugati versenytársakkal szemben.
A török hadipar XXI. századi felfutását jól mutatja, hogy míg 2002-ben 56, addig manapság már 1500 hadipari cég működik Törökországban, a szektor pedig több, mint 100 ezer embert foglalkoztat. Ankara eddig közel 30 országgal kötött védelmi/katonai megállapodást, ahová mindenhová katonai attasét is delegáltak. Két kivétel van, Egyiptom és Marokkó, amelyekkel nincs védelmi-katonai együttműködésről szóló egyezmény, miközben katonai attasé működhet az országban.
A török fegyverexport tekintetében a páncélozott járművek, illetve a drónok azok, amelyek az elmúlt években egyre nagyobb mennyiségben és egyre több országban vevőre találtak. Különösen a pilóta nélküli repülők (UAV) tekintetében beszélhetünk török sikersztoriról, a külföldi eladások markáns része Afrikába irányul, ahol egyre népszerűbbek a harctéri körülmények között is kipróbált török drónfejlesztések.
Adatok szerint legalább 16 afrikai ország vett már drónokat Törökországtól. A legnépszerűbb a Baykar vállalat Bayraktar TB2-es típusa, de az ugyancsak Baykar gyártotta, az előbbinél komolyabb Akinci, illetve a török állami TAI (Turkish Aerospace Industries) által gyártott Aksungur (Anka-2) is egyre több helyen tűnik fel. A török drónokat az afrikai állami szereplők leginkább a szakadár/lázadó/iszlamista milíciák elleni küzdelemben vetik be. A drónhadviselés pedig azért is egyre inkább hangsúlyos, mivel a nem állami fegyveres csoportok is mind inkább használják ezeket az eszközöket – igaz, ők még szinte kizárólag a szimpla kereskedelmi forgalomban kapható eszközöket próbálják hadviselésre átalakítani, amelyek harci értéke egyelőre nem mérhető össze a török katonai drónokkal.
Wagner-mintájú katonai vállalkozás, a Sadat mindenhol ott van
A fegyverexport mellett a törökök katonai jelenléte is egyre markánsabb Afrikában. Ankara jelenleg három katonai bázist üzemeltet a kontinensen: a líbiai Miszrátában, illetve a Mekkával szemközt fekvő szudáni Suakín szigetén tengerészeti, míg a szomáliai Mogadishuban Camp TurkSom néven szárazföldi támaszpontot működtetnek. A török haderőnek mintegy száz katonája Líbiában, míg 2000 fő Szomáliában teljesít szolgálatot.
A jelenlét szignifikáns részét egy orosz Wagnerhez/Afrika Korpshoz hasonló török katonai magáncég, a Sadat adja. Ahol török külpolitikai, gazdasági érdek megjelenik Afrikában, ott jelen van a Sadat is. A vállalatot Adnan Tanriverdi dandártábornok alapította 2012-ben, amelyet ma már a fia, Melih Tanriverdi irányítja. A Sadat a biztonsági szolgáltatások széles skáláját kínálja, beleértve a hadsereg és a rendőrség egységeinek kiképzését (ejtőernyős ugrások, túszkezelés, városi támadások stb.), logisztikai megoldások katonai/rendőri célokra történő telepítését és fegyverek szállítását. Az idősebbik Tanriverdit még 1996-ban egy török hadseregen belüli iszlámellenes „tisztogatás” során kényszernyugdíjazták. A tábornok később közeli kapcsolatot ápolt Erdogan mérsékelten iszlamista Igazság és Fejlődés Pártjával (AKP). Az államfő a 2016. július 15-i puccsot követően katonai tanácsadójának nevezte ki. Adnan Tanriverdi végül 2020-ban ismét háttérbe szorították, miután a dandártábornok arról beszélt, hogy a messiás (Mahdi) eljövetelét készíti elő.
Ezzel összefüggésben a Sadat egyértelmű célja az iszlám országok vallási alapon történő védelmi-katonai megsegítése. Fegyvereseik aktív részt vállaltak szíriai és líbiai műveletekben. Mintegy 3000 katonájuk van Líbiában, 1000 pedig Nigerben, de nem ismert számban vannak egységeik Maliban, Csádban, Togóban, Etiópiában és Szomáliában is. A legtöbb esetben kiképző feladatokat látnak el.
Helyzeti előny
Törökország számos olyan ország támogatását és jóindulatát nyerte el az elmúlt években Afrikában, amelyek inkább partnert, semmint mentort keresnek. Ankara afrikai stratégiájának sikerei egyre nyilvánvalóbbak, amelyeket jelentős kereskedelmi eredmények, példátlan gazdasági megállapodások (különösen az energiaszektorban), valamint az európai hatalmakkal immár vetekedő katonai erőforrások jellemeznek. Miközben Irán, az Arab-félsziget országai és Izrael is igyekszik pozicionálni magát Afrikában és kihasználni az Egyesült Államok és Európa által hagyott hatalmi vákuumot, addig Törökország – az immár 20 éve folytatott kapcsolatépítő munkái révén – jelentős előnyt élvez e térségi vetélytársakkal szemben.
Tana Consulting 